Mert miért ne tanuljon az ember élete végéig?

Mert miért ne tanuljon az ember élete végéig?

Interjú Müller Péter Sziámival

A Tatabányai Tavaszi Fesztivál záróprogramja a József Attila XII. Nemzeti vers-, énekelt vers és prózamondó verseny – háromnapos – döntője volt.

A zsűri tagja volt Müller Péter Sziámi költő, énekes, akivel készítettünk egy rövid interjút:

Agora: Milyen benyomásai vannak a versenyről, a versenyzőkről és a helyszínről?

Müller Péter Sziámi: Nem először járok itt, s korábban is elmondtam, hogy úgy gondolom, ha minden városban lenne ilyen intézmény, akkor lenne kultúra Magyarországon, röviden így foglaltam össze. Fantasztikusan jó hely, ahol minden rendben van, az arcoktól kezdve a szellemen át a büféig. Minden sokkal jobb színvonalú, mint amit általában Magyarországon tapasztal az ember. S ezt még a külfölddel is össze merem vetni, nagyon sokfelé jártam – pl. annak idején mi nyitottuk a Spions zenekarral a Pompiduo Centert – tehát van összehasonlítási alapom. Ez bárhol a világon egy jó hely.

A versenyről pedig, ahogy azt már a versenyzőknek is elmondtam, az a legnagyobb dolog amikor huszonsok ember egymás után színpadra lép és teljesen jó szívvel elmondhatom, hogy senkinek nem üzenem azt, hogy hagyja abba. Tehát nem volt közöttük olyan ember, aki ne lenne a lényeget tekintve tehetséges. A tehetség az adott esetben azt jelenti, hogy ha jó vezetéssel, jó önismerettel, odaadóan dolgozik magán, akkor ragyogó, komoly művész lehet mindegyikből. Van, akinek már nincsenek hiányosságai, és csak az aznapi diszpozíciója számít, és van, aki még nagyon kezdő, de nagyon szépen ragyog. Ezekből adódik össze, hogy érdemes színpadra menni. Én nagyon boldogan figyeltem.

Agora: Az, hogy elvállalta a zsűrizést, magától értetődő volt?

Müller Péter Sziámi: Egyáltalán nem. Én nagyon-nagyon sokáig, mondjuk úgy, hogy két évvel ezelőttig azt mondtam, hogy én soha nem leszek zsűri, kritikus, semmi, ami a másik oldal ahhoz képest, amit csinálok. Most azért volt mégis evidens, hogy jövök, mert érdekel, s előtte, teljesen sorsszerűen egy barátom lebetegedett és megkért, hogy üljek be a versünnep zsűrijébe, s már ott rájöttem, hogy ez engem érdekel. Nagyon szeretem ezeket hallgatni, borzasztó sokat tanulok belőle: a versről is, és az előadásról is, amivel foglalkozom. Mert miért ne tanuljon az ember élete végéig? S azt soha nem gondoltam máshogy, hogy engem iszonyúan érdekelnek az emberek. Nem a kiragyogóan érdekes emberek, hanem a látszólag érdektelenebb emberek is. Ezt komisz szóval úgy szoktam mondani, hogy ritka az, hogy egy nagysikerű színházi előadás után, ha fölülök a villamosra, akkor az ott ülő arcok ne lennének érdekesebbek, mint az előadás. S akkor rájöttem, hogy ez valamennyire úgy nekem való, és amikor ez a felkérés jött, akkor azért abba belejátszott az is, hogy én nagyon jól éreztem magam itt legutóbb. De akkor már a kíváncsiság is, és nem bántam meg, mert nagyon jó és nagyon jól szórakoztam.

Agora: A versenyhez, a zsűrizéshez és a helyszínhez kapcsolódva, adja magát a kérdés: A Fel! Dolgozás! Szeretni még pályázat ötlete Tatabányáról indult. Mondana erről pár szót?

Müller Péter Sziámi: Ez egy egészen fantasztikus történet. Amikor először idejöttem egy gyerekműsorral, akkor „ha már itt vagyok, találkozzak a gimnazistákkal is” alapon létrejött egy második előadás is középiskolásokkal. Nagyon-nagyon jó beszélgetés volt. Ugyanolyan mentalitással, ugyanolyan felkészülten és ugyanolyan lélekkel jöttek a gimisek, mint ami az Agorában érezhető. Tehát nagyon jól éreztem magam, s az meg különösen jól esett, hogy egy gitárkísérettel egy kórus előadta a – nekünk (AndFriends zenekar – a szerk.)  éppen akkor nagyon kedves – „Szeretni még” című dalunkat. S aztán később elküldték videón, s nem tudom, hogy ez inspirálta-e a következő jelentkezőt, de még két-három ilyen videófeldolgozás jött. S akkor belém bújt a kisördög, és kiírtunk egy pályázatot középiskolásoknak erre a dalra. Nem hittem voltam, hogy ekkora lesz az érdeklődés. Nagyon érdekes, valami hiperökumené voltaképpen, ami kitört, mert Pannonhalmáról érkezett egy feldolgozás, a Lauder Javne iskolából érkezett egy másik, s akkor még pont az i betűn, hogy jelezték barátaim, hogy a templomban kiprédikálta a pap Szent Pál szeretetigéivel együtt, mert voltaképpen ez egy szeretethimnusz. Éjjel pedig Ausztráliából érkezett egy feldolgozás: magyar zenész kolléga ül a sydnei-i tengerparton, és okulelével kíséri magát és éneki a „Szeretni még”-et.

A Gyorskocsi utcai börtönkórus is ezzel fogadott például, amikor meghívtak a rádióba. Ott van egy börtönrádió a női raboknak. Tehát nagyon kalandos, s legalább félmillió embert megérintett ez a dolog. Nagyon megnőtt az érdeklődés iránta, s ez valóban innen indult el, amiért nagyon hálás vagyok.