Vujity Tvrtko búcsúzni jött Tatabányára, “Túl minden határon” c. előadásával

Vujity Tvrtko búcsúzni jött Tatabányára, “Túl minden határon” c. előadásával

A címben szereplő határt tágan kell értelmezni: az országokat elválasztó fizikaitól az emberi teljesítmény határain át egészen a cselekvést gátló lelki-érzelmi korlátig. Tvrtko ezek mindegyikével találkozott, s vagy áthaladt rajtuk vagy dokumentálta azokat a – valóban rendkívüli – pillanatokat, amikor ezt mások tették meg úgy, hogy közben szinte történelmet írtak vele.

Tvrtko egészen elképesztő vállalásainak köszönhetjük például azt, hogy 55 év után – egy tatárföldi elmegyógyintézetből – hazatérhetett az utolsó magyar hadifogoly, hogy bemutatta Pripjaty városát úgy, mint annak előtte senki más, s hogy felkutatott elveszettnek vagy halottnak hitt hozzátartozókat, s a nagy találkozásokból léleksimogató történeteket kerekített. Elévülhetetlen érdemei közé tartozik, hogy sokat megtudtunk az olyan elzárt országokról, mint Észak-Korea vagy Türkmenisztán.

A magyar és horvát identitását imponáló – és követésre érdemes – módon egyidejűleg megélő médiaszemélyiség az utóbbi időkben ezeket a történeteket használva, motivációs előadásokkal járta az országot. Vérbeli mesélő, párját ritkító – a teátrális elemekkel nem fukarkodó – előadói rutinnal. A közönség többsége lenyűgözve távozik az egyszemélyes show végén.

Azonban Tvrtko átlép olyan határokat is, amelyek sokkal nagyobb óvatosságot kívánnának. Például, hogy a Kim-dinasztia és Szaparmurat Nijazov Türkménbasi elképesztő diktatúráját szórakoztató elemként illeszti be az előadásába. Bár a személyi kultusz minden képzeletet felülmúló ostoba, lehetetlen, sőt egészen szürreális megnyilvánulásai önmagukban valóban tudnak nevetségesek lenni, a mögötte húzódó intézményesített rémtettek, az emberi méltóságot és életet semmibe vevő önkényuralom, és az ezeket az országokat jellemző, a – fizikai nélkülözésnél is rosszabb – elképzelhetetlen szellemi sivárság miatt ez cseppet sem mulatságos. A sorokat író személy egyéni érdeklődéstől vezérelve elolvasott és megnézett mindent, amit a nevezett országokról elé fújt a szél (voltak nagy viharok!), így rendelkezik némi többlet információval, talán ezért nem találta szórakoztatónak, amit Tvrtko e témában annak szánt. Mea culpa!

Az is nagyon sajnálni való, hogy azt a fajta merészséget, kreativitást, lehetetlent nem ismerő szervezőkészséget és vagányságot, ami pl. a korábban említett diktatúrákba való bejutáshoz, az ottani élet dokumentálásához szükséges, Tvrtko felhasználta ahhoz is, hogy segítsen megcsúfolni az olimpia szellemét. Két alkalommal is. (Kembe Sorel – valóságos tudás és elhivatottság nélkül – Kongó színeiben vívóként vett részt az athéni nyári- és síversenyzőként a torinói téli olimpián). Aki olyan nagyszerű és elismerésre méltó dolgokat vitt véghez, mint Vujity Tvrtko, milyen elvektől vezérelve adhatta ilyesmihez a nevét?

Búcsúzni csakis szépen szabad és érdemes. Bár az előadás alatt nem derült ki, milyen irányt vesz ez a gazdag pályafutás, vagy valóban lezárul-e teljesen, bármi következzék is: minden jót kívánunk Tvrtko!