Rendhagyó eredeményhirdetés | Elcsendesülés

Rendhagyó eredeményhirdetés | Elcsendesülés

2019 őszén Elcsendesülés címmel hirdetett alkotói pályázatot A Vértes Agorája és az Új Forrás folyóirat. 15-26 éves fiataloktól vártunk verseket és esszéket az alábbi témákban: megbékélés – az összhang keresése önmagam és a természet között – a világ és az én egysége –  gyász és öröm a mindennapokban és az ünnepekben.

A kiíráskor még nem tudtuk, hogy ezek a témák milyen különös hangsúlyt kapnak ma. Mert most egy kicsit elcsendesült minden és mindenki. Sokat figyelünk befelé és fedezzük fel mentális munícióinkat. 

Jelen helyzetben az eredeti elképzelésnek megfelelő – egy irodalmi est keretében megvalósuló – eredményhirdetés nem lehetséges, ezért itt tesszük közzé a zsűri döntését, és egyesével tagjai (Győrffy Ákos, Sopotnik Zoltán, Papp Máté) és Jász Attila összegző értékelését.

A pályázatra 201-en küldték be alkotásaikat. Összesen 351 vers és 40 esszé érkezett.

A zsűri döntése alapán az Elcsendesülés pályázaton az alábbi eredmények születtek:

I. helyezett Veréb Árnika – Szentendre
II. helyezett Nagy Tamás – Beregszász /Ukrajna
III. helyezett Papp Gréta – Debrecen

A nyertes alkotások ITT olvashatók.

Különdíjat nyertek:

Ferenc Anna-Kata – Piliscsaba
Somorjai Réka – Kecskemét
Galda Gábor Attila – Eger

Új Forrás megjelenésre javasoltak (a díjazottakkal együtt): Kósa Eszter – Vásárosnamény, András Tamara – Kecskemét, Kustos Júlia – Budapest, Fehér Enikő – Tatabánya, Kegyes Zoltán – Riemst /Belgium, Szabados Attila – Kisvárda, Körösztös Gergő – Dunaújváros, Forgács Fanni – Budapest

A pályázók e-mailben kaptak értesítést az eredményről. A levél ITT érhető el.

JÁSZ ATTILA ‘József Attila’-díjas költő, esszéista, az Új Forrás folyóirat főszerkesztője

Kedves Pályázó!

Az Elcsendesülés pályázattal az Új Forrás folyóirat szerkesztősége azokat a fiatalokat szerette volna megszólítani, elérni, elgondolkoztatni, akik az új nemzedék friss szemléletével közelítenek a költészethez, akiknek az írásaiban a zajos jelen mellett fontosak lehetnek még a csend árnyalatai.
A pályázat értékelése az alábbiakban általánosan és összefoglalóan történik, mert a személyes találkozás lehetőségét felülírta a koronavírus veszélye. Az eredményhirdetésen túl műhelymunkát terveztünk a nyárra a pályázat résztvevőivel, amelyet szintén nem rendezhetünk meg a fenti okok miatt.
Reménykedünk benne, hogy lesz még a jövőben közös alkotómunka, de bizonyára találkozunk még a különböző folyóiratokban, irodalmi on-line felületeken vagy rendezvényeken.
Fogadják szeretettel az Új Forrás 2020. áprilisi számát, amelyet személyesen szerettünk volna átadni Önöknek a találkozás alkalmával. A díjazottak a májusi számban jelennek meg a zsűri értékelésével együtt. A közlésre kiválasztott verseket pedig folyamatosan közöljük majd az online felületünkön és a nyomtatott verzióban is. Erről külön értesítjük majd a szerzőket.

Gratulálunk minden pályázónak, a kiemelt díjazottaknak!

Tatabánya, 2020. április 11. A magyar költészet napja, Nagyszombat

A szervezők:
Tóth Zsóka – művészeti főmunkatárs, A Vértes Agorája
Jász Attila – József Attila-díjas költő, esszéista, az Új Forrás főszerkesztője    

„Szeretném felszabadítani a fiatal versírókat, de ehhez az én erőfeszítésem kevés lesz. Áldozatot kell hozni, gyötrődni, nem elég átfutni, mit is mond a költészetről valaki, aki talán az olvasónál több verset olvasott, vagy írt. Vagy hallgatott.
A szabadság levegőjét szeretném árasztani soraimból, bátorságot sugallni és nem elvakultságot. Válasszuk a szabadságot, hogy költővé válhassunk. Igazivá. Aki szereti azt, amit csinál. És nem csak azt.
Sokan fordultak hozzám tanácsért, konkrét megoldásokért, amit szinte lehetetlen adni. Csupán egy-egy tökéletlen szövegen segít. Hogy jobb legyen valamivel. Közölhetővé váljon. De a költészet nem erről szól. Az irányított erőről, energiáról. Ahogy a költő egy pontra fókuszálja. A születés pillanatára. Hogy erős és megrázó jelenlétével berobbanhasson az arra nyitott emberek világába. Elkezdjenek olvasni. Verset. Berántsa őket az örvény.
Legelőször is, a hitünket kell visszaszerezni a költészetben.”

(Blue Deer, ford. Jász Attila – Csendes Toll, Új forrás 2020/4)

GYŐRFFY ÁKOS – ‘József Attila’-díjas költő, író, a zsűri elnöke

Az Elcsendesülésről

Nagy felelősség a zsűrizés, bármiféle zsűrizés és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok a megfelelő személy arra, hogy véleményezzem más munkáját. Hogy jövök én ahhoz. Csodálkozva nézem olykor a „kollégákat”, akik látszólag fesztelenül bírálják pályakezdők műveit. A bizonytalanságom leginkább abból fakad, hogy kétségeim vannak a költészettel kapcsolatos objektivitást illetően. Is. Biztosan úgy van-e, ahogy én helyesnek gondolom. Nem a másiknak van-e igaza és én tévedek. Mondhatok-e olyat, hogy ez meg az valamiért nem jó. Hogy túl sok, esetleg túl kevés. Hogy gyenge. Hogy reménytelen. Azt hiszem, ilyesmiket jó lelkiismerettel nem mondhatok, noha azt is tudom, hogy a költészetben bizony nincs demokrácia. Szigorú hierarchia uralkodik a költészet univerzumában, ahová a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem könnyű bejutni. Ha valaki ír – márpedig nagyon sokan, néha azt gondolom: ijesztően sokan írnak –, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető költő lenne. Néhány publikáció vagy „poszt” valamelyik közösségi oldalon és onnantól költőként határozom meg magam… Hát nem. A költészet, a költői lét – hangozzék bármilyen korszerűtlenül – egyfajta rang, egy olyan világérzékelési pont, ahová nem lehet csak úgy eljutni. Ne értse félre senki, egyáltalán nem áll szándékomban tanárbácsis hangnemben elmélkedni a „költőien lakozás” mibenlétéről, egyszerűen arról van szó, hogy úgy látom jó ideje, mintha a költészet végérvényesen elvesztené önmagát vagy legalábbis egyre távolodna egy – meglehet, soha nem is létezett – centrumtól. Mintha ez folyamatos távolodás adná az utóbbi idők költészetének alaptémáját. Hogy ez mennyiben válságjelenség vagy természetes folyamat, azt itt és most nem szeretném eldönteni, pusztán ennek a mozgásnak a létezésére szeretnék itt csendben utalni, erre a távolodásra, ami az Elcsendesülés című pályázatra beérkezett pályaművek jó részére is rányomta a bélyegét.

Elcsendesülés… Egy pályakezdő költő valószínűleg nem elcsendesülésben gondolkodik, nem azért kezd írni, hogy azonnal a csendbe, a kontemplációba való visszahúzódás lehetőségeit latolgassa magában. Ennyiben talán nem volt szerencsés a pályázat címadása, bár mégis mellette szól, hogy van valami rendhagyó abban, ha kíváncsiak vagyunk egy olyan attitűdre, ami általában nem jellemző a húszas éveikben járó korosztályra. Mond-e ma bármit egy pályakezdőnek az, hogy elcsendesülés, amikor minden az elcsendesülés ellen szól, minden a figyelem ellenében működik? A beérkezett pályaművek tükrében úgy tűnik, hogy hol mond valamit, hol nem. Bár, ha jobban belegondol az ember, a versírás, a költészettel való foglalatosság már önmagában egyfajta elcsendesülés, nem kell még külön nyomatékosítani is hívószóként.

A lényeg az, hogy a beérkezett pályaművek között – ha nem is szép számmal – akadtak olyanok, amelyek felkeltették a zsűri figyelmét. Azért keltették fel, mert felcsillant bennük valami, jó esetben nem csak felcsillant, hanem teljes valójában megmutatkozott. Kibontakozó lehetőségek, a saját hang megtalálásához vezető utak, olykor egy-egy szinte kész, erőteljes szöveg: ezzel találkozott a zsűri a legjobb pillanatokban. S ezekért a legjobb pillanatokért már megérte az egész. Egyáltalán: a költészettel való találkozás mindig „megéri”, mindig van valami hozadéka.

Akiket a zsűri ezúttal díjazott, kivétel nélkül ígéretes, figyelemre méltó alkotók. Olyanok, akikben megvan a lehetőség arra, hogy valamikor majd az elcsendesülés költői lehetőségein töprengjenek. Egyelőre a hangjukat szeretnék hallatni és nagy öröm, hogy a hangjuk eljutott hozzánk.

SOPOTNIK ZOLTÁN – ‘József Attila’-díjas író, költő

Új kényszerek gipszben

Új erőket érzek, régi képeket, metaforákat szagolok ki, csak kifordítva, torzítva, más idegrendszerre hangolva, mint eddig. És jobbára jól is van ez így. Már akinél jól van, és aki tudja, hogy azokból a bizonyos hagyományokból, amelyek mélyen ott kopogtatnak benne, hogyan tovább. Vagy legalább sejti, jól tapogatózik, nem csak fáradtan másol. És normakövetően. Mint ahogy lenni szokott, a jól sejtők és kanyarodók nincsenek sokan. A közhelyeket jól ismerők és okosan tagadók még annyian sem. Egy kezemen. De sajnos sokan még mindig nem látnak ki a tizenkilencedik századi líraeszmény alól-nehéz takaró. Nem mutatták meg nekik, hogyan kell. Ahogy nézem az irodalomoktatásban még mindig szitokszó a kortárs vers, a posztmodern és a posztmodern utáni nyelvet még mindig lent tartják a pincében, és a mai kor költőjét is, egy súlyos székhez kötözve. Persze vannak üdítő kivételek, és egyre többen lesznek, aminek örülünk kell. És mindig van remény, mint ahogy azt a jelen pályázat eredménye is bizonyítja. Itt van már egy új nemzedék: erős hangok, pontos képek, óvatos metafizika. És felsejlenek az új kényszerek, mániák is, amelyek nélkül mit sem ér az egész. Például így: „Ezt a pillanatot/most begipszeljük, hogy emlékezzünk a helyére.” (Nagy Tamás) Gipszeljünk hát bátran, kicsit még durva az anyag, de nemsokára gyógyíthat.

PAPP MÁTÉkritikus szerkesztő

A némaságban megpihenve

A pályázat hívó szavát (vagyis az elcsendesülést) sokatmondóan kevésbé visszhangozták a beérkezett művek. Persze a költészet párhuzamos valóságában valószínűleg a csend fogalomköre is viszonylagossá válik; vagyis, ha egy-egy vers mélyén – Pilinszky szavaival és egy képzavarral élve – „ott gurul, mint egy vasgolyó” a szavakat teremtő csend, akkor a kifejezések szintjén alaptalan számon kérni szerzőjétől a „csendességet”. A (fiatal) kortárs költészettel kapcsolatban – vers rovat szerkesztőként vagy akár úgynevezett átlagolvasóként – gyakran azt tapasztalatom, hogy az irodalom vonzáskörében jelentős mértékben nincs jelen ez a fajta teremtő csend – és megkockáztatom: gyakran a hallgatásból kibomló alkotás igénye sem. Jónás Tamás A némaságról című szövegében ez kegyetlen pontossággal fejeződik ki:

„nem tudnak semmit már a csendről

mindegyik szerepe marad

a némaságban így pihen

mindenki meg vagy ki vagy el

se másra és se önmagára

senki sem lát és nem figyel…”

Az idézett versből három kiragadott szó – szerep, némaság, figyelem – középpontba helyezésével úgy érzem, ha nagy vonalakban is, de kirajzolódhat a pályaművek tartalmi-formai keresztmetszete. A zsűri által (remélhetőleg) alkalmazott objektív esztétikai mérce persze az, ami mindezt hitelesítheti; s ami, úgy vélem, a közízlésen, a személyes elfogultságokon, illetve mindenféle mesterségesen kialakított szelektálási szándékon túl nyilvánulhat csak meg – szabadon mérve meg a csend vasgolyóinak súlyosságát. Mondhatjuk, hogy a három helyezett, a különdíjas és a publikálásra ajánlott írások mind részesülnek az elcsendesülésből fakadó koncentrációkészség szövegszervező erejéből; olyan szerzőkön keresztül, akik különböző mértékben ugyan, de mégis mellőzni tudták azt az iskolás lírai eszközkészletet, amit közvetve a közoktatás irodalomtanításától örököltek, és ami nagyrészt egy tizenkilencedik századi, esetleg modern költészeteszményhez/beszédmódhoz köthető. Ugyanilyen idomulást fedezhetünk föl a kortárs költői köznyelvnek is nevezhető „verselés” alkalmazásában is, ami a nagyszámú pályázó közül szintén sokakat érintett (s nyomokban talán a zsűri által kiemeltek munkáiban is megmutatkozik itt-ott). Olyan hasonló kifejezésformákra gondolok ez esetben, amelyek szinte „szétismerhetetlenné” teszik az egyes szövegeket, és amelyeket ugyanazok a késztetések (végső soron megfelelési vagy azonosulási kényszerek) irányítanak, szorítanak óhatatlanul esztétikai (ezzel együtt egzisztenciális) keretek közé.

Aki versírásra adja a fejét (szívét, szellemét) valószínűleg nem teheti mindezt sem identitásínségből, sem minták mentén, sem individuumkényszerből, sem idomulásból, sem pedig önmagáért (legalábbis az esztétikai érték zuhanása nélkül) – csakis a születendő mű önértékéért. De hogy miképpen közelíthető meg sallangmentesen, szinte eszköztelenül az a holtpont, amin túllendülve fajsúlyossá válhatnak a megragadott, átváltoztatott és egységbe szervezett valóságelemek, csendből „koncentrált” szavak, az mindenekelőtt az adott szerző intuitív tudásán múlhat; amivel képes túllépni magán az alkotó, érzékelését megfeszítve hozva létre saját párhuzamos valóságát (egyben pedig a „másik”, általunk is érzékelt realitásra való rálátást is) – az ehhez hű pályázók mindenféle közegellenállás ellenére gurították el azt a bizonyos vasgolyót a költészeten inneni és túli csendek között; valamiféle súlytalan, mégis középponttal rendelkező érzetet, kitöltött űrt keltve bennünk – akik így megpihenhettünk közös némaságunkban is.

 

A csekély számú esszé közül a zsűri nem tudott kiemelni egyet sem. Ennek egyik oka nyilvánvalóan magában a műfajban keresendő; ugyanis az esszé-műfaj kevésbé mintakövető kísérlet jellege, illetve a mérlegelés képességét (ideálisan) megkövetelő írásmódja sokak számára ismeretlen lehet a vonatkozó korosztályból (is). Másrészt egy esszé megszületéséhez talán nem csupán elcsendesülés és koncentrációkészség szükséges; hanem olyan – ugyancsak az intuícióhoz kapcsolódó – megérzőképesség is, amely által a kiválasztott valóságtöredékek és elővezetett gondolatfutamok a szerzővel (aki ebben a műfajban is, a költészethez hasonlóan, egyfajta médiumként van jelen) „önazonos” szellemi háttérbe ágyazódva esnek át azon az átváltozáson, amely egyszerre ismételheti meg a kulturális emlékezet mélyén húzódó, valamint az azt előhívó személyes indíttatás egymást feltételező, avagy kiegészítő, az adott írás kontextusában központba került elemeit – mellőzve (a beérkezett szövegekből is tükröződő) modorosságokba hajló elmélkedő hangnem és iskolás elemzői gesztusok feltételes reflexeit.

GRATULÁLUNK A GYŐZTESEKNEK!