Képesítés kell ahhoz, hogy nap mint nap pofán vágják az embert?

Képesítés kell ahhoz, hogy nap mint nap pofán vágják az embert?

A Különleges életek című francia film vetítésére még sor kerülhetett, mielőtt a kultúraközvetítő intézmények – köztük az Agora – 30 napra bezárnának.

A valós események ihlette alkotás egy megrázó történet, amely az emberi tulajdonságok és érzelmek szinte teljes skáláját felvillantotta. Főszereplői maradéktalan önfeláldozással és odaadással törődnek olyan autista fiatalokkal, akiket az állami ellátórendszer elutasított. Teszik ezt felhatalmazás és elismerés nélkül. Sőt! Az általuk működtetett Fészek elnevezésű „intézményt” minisztériumi vizsgálatnak vetik alá, megkérdőjelezve hozzáértésüket, létjogosultságukat. Eközben sorsok bontakoznak ki: az érintett autista fiataloké, a családjaiké, a heroikus munkát végző főszereplőké, Brunoé és Maliké, a segítőiké, akik közül néhányan a társadalom pereméről kerültek a különleges közösségbe.

S ez a közösség paradox módon egészségesebb, teljesebb mint azok, amelyeket a konvenciók vagy akár csak a formális logika annak minősítene. Először is egy zsidó és egy muszlim ember vállvetve küzd egy azonos cél érdekében, a vallási meggyőződés nem akadálya a közös munkának, sőt a barátságnak sem! Az elfogadás, egymás mozgatórugóinak megértése, a szükség- és egyéni igény szerinti támogatás szinte eszményi elegye van jelen az egyébként emberfeletti nehézségekkel küzdő csoport életében. Bruno, a „muszáj Herkules” rendíthetetlensége, optimizmusa, állhatatossága és mindenen átsütő derűje irigylésre méltó. Ennek fényében már-már megnyugtató – és nem utolsó sorban ügyes alkotói megoldás – ahogy esendő emberként is láthatjuk őt: az udvarlás nem az erőssége, az őt megérintő hölgyek társaságában olyan esetlenül viselkedik, hogy az már szinte komikus.

A megtörtént események alapján készült – hatásos és megrázó – film valós társadalmi problémára irányítja a figyelmet, s nem mellesleg a mindennapokban gondnak vélt dolgok átértékelésére készteti a nézőt. Ezt jól illusztrálta a közönség reakciója: a stáblista utolsó sorait is megvárták, néma csendben ülve.