Helyismeret hedonista attitűddel

Helyismeret hedonista attitűddel

A helyismeret és a helytörténet nem csak a szigorú lexikális tudás, és a patetikus vagy éppen puritán nézőpontból közelíthető meg, hiszen bármely szűkebb, s tágabb pátriát mindenkor emberek formálták, s formálják. Következésképp’ a hétköznapi, ha úgy tetszik profán elemek éppen úgy részét képezik egy-egy település jelenének, történetének – de akár történelmének is – mint az emelkedett, s az idők távlatából szinte éterivé avanzsált historikus részletek.  

Tatabánya – bár elődtelepülései egy része a hiteles középkori dokumentumokban név szerint említett – még fiatal, történelmi léptékkel mérve egyenesen siheder város. Nincs történelmi belvárosa, régi épületeire is legfeljebb a jóindulatú retro jelzőt lehet alkalmazni, az itt született legidősebb polgárai anyakönyvi kivonatában születési helyként még a városrészek neveivel találkozunk. Van viszont lelke, sőt kollektív emlékezete is. S mindennek olyan hétköznapi dolgok is a részét képezik, mint az emblematikus vendéglátóegységek, vagy egy-egy üzem, amely sokak számára munkahely, még többek számára nélkülözhetetlen szolgáltató.

Az Agora alkalomszerűen, ám ritmusosan visszatérő programja a Barangolónap rendezőelve idén – Tatabánya várossá nyilvánítása 75. évében – éppen ezért a rendhagyó helytörténeti kalandozás lett.

Ezen a bizonyos Barangolónapon az Agora előtti tér hangulatos buszpályaudvarrá változott, s innen indultak a tematikus túrák. Nem szégyelljük megosztani, hogy a Kocsmatúra bizonyult a legnépszerűbbnek, amely a felsőgallai Kakukk, a bánhidai Harasta és az újvárosi Aranykutya vendéglátóegységeket érintette. A program meghirdetése után kevesebb mint 24 óra alatt elfogytak a menetjegyek! A jelenség egyenesen mottóért kiált: „… a magyar ember igenis látott már olyan embert, akinek a nagynénje hallott egy olyan magyarról, akinek a felesége egyszer az ablakon kinézve látott egy olyan embert, aki éppen azt mondta az egyik barátjának, hogy van egy magyar ismerőse, aki állítólag nem iszik.” (Lackfi János)

A Tatabánya, Te édes elnevezésű túrára is – hogy stílszerűen fogalmazzunk – „vitték a jegyet, mint a cukrot”. Ennek állomásai az újvárosi Gála Korzó, a sárberki STOP és a bánhidai Roberto Cukrászda voltak. Az instant boldogság helyszínein a látogatók kaphattak mindent, „mi szem-szájnak ingere”, bizonyságul, hogy a mámorhoz időnként egy-egy habos-csokoládés, gyümölccsel, magvakkal vagy éppen sóskaramellával bolondított rafinált és/vagy remekbeszabott cukrászsüteményen át is vezet út. S nem utolsó sorban, hogy Tatabányán mindezek széles a választéka elérhető.

Az Erőműi túra résztvevői a több mint 120 éves üzemmel ismerkedhettek meg – annak működése közben – testközelből. Az évtizedes, többségében gigantikus gépek és berendezések, a mérnöki tudás lenyűgöző bizonyságai mindenkit ámultba ejtettek. De a legújabb fejlesztésekről, az alkalmazott környezetbarát technológiákról hallottak is jóleső, – s jelen helyzetben különösen – megnyugtató érzést keltettek.

Az Újvárosi sétára vállalkozóknak az időutazás illúziójában lehetett részük, s talán ők gazdagodtak a legtöbb történeti érdekességgel: az egykori Tanácsházától a régi buszpályaudvarig (és vissza) vezető út során a Tatabányai Múzeum munkatársa kalauzolta őket „az ötvenes évek városában”.

A túrák mindegyike – bármennyire is hétköznapinak vagy lazának bizonyult egy-egy helyszín – ismeretbővítő kirándulás is volt egyben, hiszen a vendéglátók mindenütt szolgáltak történeti és aktuális érdekességekkel, amelyek – éppen a körülmények miatt – biztosan nem vesznek a feledés homályába. A résztvevők ennek köszönhetően – bármilyen indíttatásból választottak is túrát –, érdeklődőként indultak, az Agorához azonban lokálpatriótaként érkeztek vissza.

S egy ilyen napot nem lehetett máshogy zárni, mint egy könnyed bulival, ami egy hamisítatlan rockabilly partiban öltött testet. A hangulatról a Boka Boogie Band és a Népház Show Formációs Táncegyüttes gondoskodott.