Az “Elcsendesülés” című vers- és esszéíró pályázat nyertes alkotásai

NAGY TAMÁS – II. HELYEZETT

Seiche

„az észlelhető életműködés/ a hullám szorgalma.”
Zilahi Anna

Amikor a kövek még beszéltek, a tó érintését emlegették,
és a szabadságot, amit egymás mellett éreztek.
Azóta felgyorsultak körülöttük a dolgok,
a tér megváltozott külsejét mutatja, ahogy a szél
táncra kér tárgyakat, miközben a látás eltompul.
A kézben csészényi párolgás, újra szavak csapódnak le,
s legnagyobb titkaid a bőrfelszín alá rejted.
Könnyednek kellene lenni, akár egy kardélre hulló selyem,
változásra készen. Elfeledni, hogy medencecsontod
valaha kikövezett tópart volt, ahol megpihentem,
s a kőzetlemezek zenéjét dúdoltad. Ereim,
mint a sínek nyáron, kitágulnak, nem vihetnek tovább.
Így a formálódó erők kikényszerülnek, megtalálni
a nyelv elemi rétegeit, amelyekbe magasabb
hullámok idején is megkapaszkodhatsz.

Nyírfák takarásában

Annának

I.

A hajnali órákban a legszebbek a folyók,
bennük van a tengerek bizonytalansága,
hogy bármi lehet a túlparton: egy másik
kontinens, ország, vagy te. Talán ott állsz,
és úgy mosolyogsz, mintha nem lennél
olyan változékony, mint egy térkép, és
annak határai. A közelben csónak indul
útnak, amíg más korszakba képzeljük
magunkat. Olyanba, ahol nincs köztünk
akadály, sem háború egymás birtoklásáért.      

II.

Ott állsz és mosolyogsz, mert tudod,
ugyanezt teszem, amint a Hold díszletei
lassan távoznak, és magukkal viszik
a felesleges vizet. Nincs semmi tervezés,
a levegő nehéz, augusztusi. A helyi
földhivatalban eltűnik egy völgy, ajkad íve.

III.

Ott állsz a kivilágított nyírfák takarásában,
pillanatokat, majd lépéseket számolsz:
nem kontinensekre, vagy országokra vagy
a legkíváncsibb. A fizika törvényei
könyvbe zárva pihennek. Ettől a vonaltól belátható,
meddig vonzó a bizonytalanság, és honnan
kezdődik az út, ahol helyet csinálhatunk
egy félénk igének.

IV.

A sötétben, akár az éjjeli lepkék a fényt,
keressük egymást. Szemünkben az északi sark,
a pislogás mintha félévnyi sötétség lenne.
A felvillanó pontok szembogaraid lehetősége.
Áttetszőbb a reggel: a kedvedért négyzetekbe
teszem a naplementéket, s próbálom
a legszebbet mutatni. Így kell lépnünk,
mint egy sakkjátszmában, ahol egy hibával
eldőlhet a végeredmény.

V.

Azt mondják, a szerelem tíz lépésből áll,
s ha az ötödik után nem látsz senkit,
nem érdemes továbbmenni. De te itt állsz
és mosolyogsz, mert sose hallottál még
a vízityúkokról. Háttérben az ébredező folyó,
mint frissen főtt kávé, gőzölög. Ezt a pillanatot
         most begipszeljük, hogy emlékezzünk a helyére.

VERÉB ÁRNIKA – I. HELYEZETT

hallga

a falvakat a legördülő kövek
és a meggyűlt esővíz mosta ki
a halak játékos alagutakat fúrtak
ebből lettek a szobák
a vízen úszó jégszigetekre
fonalas gomba és moha tapadt
ezt ették a kicsi rákok
ha valaki fülét a jégre tapasztotta
hallhatta hogyan nő a moha
és hogyan énekel a víz
akár egy magányos űnő
de nem volt még senki
akinek füle lett volna erre
így a víz
máshol talált utat magának

akkor emberek jöttek

egymás mellé kuporodtak
duruzsolt körülöttük az ima
miután felkeltek
kitérdelt meder maradt utánuk
abban tárolták a mezei szerszámokat
alkonyatkor az ablakokba
tüzeket raktak hogy emlékezzenek
merre kell hazatérni
a két falu egymást nézte
közöttük völgy
lovak éltek a susnya árnyaiban
az emberek sorra elnevezték őket
nem tudták hogy már van nevük
és kérték
törjék meg a föld poros hátát
engedjék maguk fölé az embert
és a lovak egy darabig
úgy is tettek mint akiktől
lehet ilyesmit kérni

egy nap a távolban meghasadt valami
szikla hegy vagy jég
nem voltak előjelek és nem volt bűn
ettől az emberekben is valami meghasadt
két napig nem bújtak elő házaikból
és a tüzeket is leoltották
dédelgették a hasadást
mire előmerészkedtek
a kitérdelt mederbe
visszatért a víz

zúgó

miután visszatért a víz
a hideg levegő vékony hártyát
feszített a színére
a mohaszálak kinyújtóztatták a fonalaik
de azokat megtörte a rohanás
és a zúzott jég alatt
megkavarodtak az éhes rákok
a lovak kövérre itták magukat
szájukban az alvóhelyükre
vitték az átlátszó táblákat
nedves lett foguk körül
a puha bőr
reggelre megmerevedett a válluk és a nyakuk
mintha mindig látnának valakit jobbra
maguk mögött de csak a folyó duzzadt
zúgó hangja szétterült a völgyben
felkapaszkodott a hegyek oldalán
és nem hagyta aludni a falvakat
ezután az emberek ha meg akarták járni
a maguk közti távolságot
sosem mentek a völgyön át
és egy idő után elfelejtették a neveket
melyekkel a lovaknak parancsoltak
tudták hogy nem urai többé a völgynek

ha valaki mégis lemerészkedett
mert mindig van valaki
csak három hold után került meg
arcán megduzzadt a bőr
mintha megcsapta volna a csipke
kirajzolódtak a bogyók
és a recés levelek az orra körül
megnyúltak a fogai mint egy lónak
azóta is mormognak
neveket melyeket senki se ért

tavaszra olvadásnak indul a jég
éjjel a völgyben ködként terül szét
gyapjas és fehér világít a sötétben
túlpartján hunyorognak a másik falu tüzei
és hívják azokat akik nem leltek még otthonra

csönd

a gyapjú ködben nincs csobbanás
a gyerektest fehér és kemény
habos világít rajta a piros úszódressz
nem lehet tudni van e benne elég erő
hogy átérjen csak az apja félelme
kongatja a harangokat
amikor mi az ablakokban hagytuk a tüzeket
ő még mindig a tenyerén tartja
mutatja az utat a habnak
hallgatja a hörgést ahogy feszíti magát a kicsiny test
a fény követi az egyenetlen csapásokat
mert át lehet úszni a köd másik oldalára
de nem marad már erő
visszafelé is megtenni az utat

a köd hajnalra eltakarja a hegyeket
már nem látni a másik falu tüzeit
kioltotta a tenger
lovak dobognak a fenéken
és akik jártak odalent
rezegtetik az ujjaikat
arcukon meghasasodnak
a csipke nyomai és egyre csak mondják
miközben sorra leheverednek a folyó medrében
csak mormogják
talpuk és fejük egymásba simul

akkor elmennek az emberek

a zúgó folyó lelassul a sok csipkétől
a többnapos esőtől szétterül és meggyűl
a vízen úszó jégszigetekre
fonalas gomba és moha tapad
azt eszik a kicsi rákok
ha valakinek lenne füle
rátapadhatna ő is a jégre
és hallhatná hogyan nő a moha
és hogyan énekel a víz
akár a magányos űnő

PAPP GRÉTA – III. HELYEZETT

Családfa

Kertünkbe költözött a temető.
Rokonbomlás. Játszótér.
Érkoszorúk, korhadt agytörzsek
a vakondlyukakban.
Cirkuszfa a szív helyén,
visszerekből kihajtó létrafok.
Nagyapa mászóka,
apa híd anyához.
Egyensúlyozunk.

Kötél

Bibliát és botot viszel magaddal,
ennyit engedtek, nem fér melléd más.
Kitöltöd a teret, mint hit az életed.
A ruhát nehezen húzzuk rád, dombos
a mellkasod, beleszakadt néhány cső.
Amikor utolsót rúgta beléd a gép,
kiesett kezedből a rózsafüzér. Üresen
még nem láttam tenyered. Most értem meg
igazán, hogy te erre fűzted a reggeleket.

Szokás

Kilencven után fokozatosan
húzta arcára a takarót –
szoktatta magát a fulladáshoz.
Palackból szívta az öblítőillatot,
és mellkasa úgy megrepedt,
mint a túltömött párnahaj.
Elképzelte, milyen lenne
egy levegővételre elaludni,
ha véletlenül élve temetik el.